Az emberek többsége szerint egy kapcsolatban a párok mindenképp sok időt kell, hogy eltöltsenek egymással. Beszélgessenek sokat. Legyenek közös élményeik, együtt megoldott gondjaik, s az ehhez társuló szeretet, bizalom, és hűség szinte ragasztóként fogja összekapcsolni őket.

Valljuk be őszintén, a fenti séma csak az úgynevezett normál-azaz napi, illetve heti többszöri találkozásokkal tarkított-kapcsolatokban működik igazán.

Éppen ezért a távkapcsolat hatalmas hátránnyal indul a szerelemért és a boldogságért indított küzdelemben.

A születésünk meghatározza az életünk alapmintáját, az elkülönültséget, félelmet és szorongást éljük meg újra és újra vagy helyette az egység, az öröm, a szeretnek és szükség van rám alap tudatossága él bennünk. A születést is át lehet írni és a hozzá kapcsolódó mintákat is meg lehet változtatni..

Vannak speciális helyzetek, amikor az ember maga sem tudja, mivel tenne jobbat: ha szólna a másikhoz, vagy ha inkább békén hagyná. A nyugati világban sem a halálhoz, sem a gyászhoz nem tudunk hogyan viszonyulni, sokszor inkább megpróbálunk más irányba nézni, tudomást sem akarunk venni róla. Ha viszont kikerülhetetlen a dolog, elsősorban zavarba jövünk, mert nem tudjuk, hogy szóljunk-e a másikhoz, vagy inkább ne zavarjuk őt a fájdalmában.

De amondó vagyok inkább mondjuk ki:" ami a szívünkön az a szánkon", tartja a mondás.

Tudatosan járva megértés és erő születik benned. Amíg a körön kívül állunk és nem veszünk tudomást a ciklikus változásainkról, nem látjuk a természet tanításait, addig a belső nyugalom nem tud megszületni. Rohanunk, eszeveszetten keressük a boldogságot, hajszoljuk az örömöket, kínlódunk a szenvedéseinkben, a magányosságunkban, az elkülönültségünkben - az élet áldozatává válunk. Az évkör tudása lehetőség az egységbe való visszatalálásra, először önmagaddal, utána a mindenséggel.

Mottó: "... nézd, ez megint egy kis halál, mondd, miért ne élhetnéd túl... A régi dal másra vár, gyönyörű lettél, és új..." (Ákos)

Akarom. Akarod?
Tárd ki hát a karod,
hadd bújjak én bele,
hozzád, a lelkedbe,
ölellek csendesen,
magam is meglepem:
uralom vágyamat,
jó sokat vártalak...
De most már nem bírom,
legyél a vágysírom,
ölemben élvezd hát:
szerelmünk illatát...
Nem kell, hogy megállj már,
ez jön: egy kis halál,
s amikor lüktetünk,
MÁS-LÉTBE elmegyünk,
gyere hát, ez a VÉG,
vár téged, aki ÉG...