Vonz az őszinteség, taszit a ápolatlanság."Az ember elfuthat valaki elől ,akitől fél, és megpróbálhatja legyőzni azt ,akit gyűlöl." [thumbs_up]
"............álmainkban talán mindnyájan repültünk már a kék égen, szabadon... De jó lebegni, könnyűnek lenni - pont a helyünkön lenni!

Jó, mikor leoldódhat rólunk napjaink súlya, fegyelme, erőfeszítése... Lebegni langyos tóban, sétálni zizegő hóesésben... pár percre, pár órára gondtalanná válni, szívedet elcsendesíteni, a percre figyelni? Hagyni, hogy tovafusson melletted az élet. Te állsz, lemondva a rohanás eksztázisáról, dolgok birtoklásáról, kiérdemeléséről, célul kitűzéséről...

Állsz elengedett, nyitott szívvel, nyitott tenyérrel, várakozva, bizalommal, szótlanul - s egyszer csak belépsz az idő tengelyébe... a perc megnyílik, tied lesz... a tenyeredbe simul. Az ilyen perceket nem felejted el soha. Az ilyen percek gazdagok - békéjük betölti lelkedet, erővel szellemedet... Benned mélyen egy ajtó nyílik, melyen át mint remegő, törékeny buborékok - ajándékok úsznak felfelé... mind a tied. Ez csoda... Ez találkozás... De ehhez meg kell állnod, ehhez csönd kell, csönd tebenned, mit csak te teremthetsz - s titkok tudója lehetsz... "
"Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt, mi lesz ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni, És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni. És egyedül érezte magát. És azt gondolta: "Csapdát állítok neki.Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett.
A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta barátnőinek, akik azt mondták: "Neked aztán mindened megvan."
De szép lassan különös átalakuláson ment át:most, hogy övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult.
A nőt már nem is érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját. Egyik nap elpusztult a madár.
A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra,a mikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annk idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
A madár nálkül az ő élete is elvesztett értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
"Miért jöttél?"- kérdezte a halált.
"Hogy újra együtt repülhess a madaraddal"- felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám volna szükséged, hogy újra találkozhass vele."
(Paulo Coelho)
Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.