A szerelem varázslatában

A kapcsolatok elején, a vonzódás és a szerelem olyan erővel robban be az életünkbe, ami magával ragad és felemel. Egyfajta módosult tudatállapotba kerülünk:) és mint mondani szokták a szerelem mámorában rózsaszínben látjuk a világot. A "szerelmi vaksággal" én nem tudok egyet érteni, mert szerintem pont ilyenkor látunk igazán, ilyenkor mutatjuk meg a legjobb valóságunkat. Az igaz, hogy a szerelem varázsának elmúltával sokkal nehezebb megtartani ezt a fajta látásmódot mind a magunk, mind a párunk tekintetében.

A szerelem elmúltával

A szívünk sóvárogva emlékezik, az elménk pedig mintha ellenünk dolgozna...megkeresi és felszínre dobja az összes eltérést, különbözőséget. A magaslatokat a mélypontok követik, majd a szerelmesekből hétköznapjaikat szürkén és sokszor csalódottan megélő pár/házaspár lesz. A legjobb önmagunkról a fókusz a legrosszabb önmagunkra terelődik...ha nem vagyunk észnél és nem figyelünk oda a kapcsolat lecsúszik, állandó gyötrődéseket, szomorúságot és elégedetlenséget hoz nekünk.

Olyan ez mintha egy tiszta létállapotból, valóság látásból kiesnénk hirtelen és visszaesnénk a megszokott kerékvágásba. Az az élénkség, elevenség, ami a kapcsolat elején megvolt, halványulni kezd. A kapcsolatban élők mindkét tagja "kiesik" valódi önmagából.

Önmagunkon kívüli állapotban, a saját és társunk egójának kereszttüzében a szerelem energetikai magaslatát nem tudjuk fenntartani.

A jó párkapcsolat egyik titka szerintem az, hogy odafigyeljünk...önmagunkra és társunkra, a kapcsolatban merjünk valóban jelen lenni. Ehhez az kell, hogy mi magunk is ÉLŐK legyünk, merjünk önmagunk lenni, játszani és élvezni az életet... merjünk valóban őszinték lenni és nyitott szívvel szeretni:)

A párkapcsolatok többsége kudarcot vall, mert a partnerek nem tudják, vagy már nem akarják, vagy egyszerűen már képtelenné váltak erőfeszítéseket tenni a kapcsolatuk életben tartására...ami egyenlő azzal, hogy feladják önmagukat és olyan kapcsolatban maradnak, ami voltaképpen élő-halottá válik. A megszokás rutinja, a változástól való félelem, a biztonságérzet, a közös gyerek iránti felelősségérzet összetarthatja a kapcsolatot, de már nyoma sincs a szerelem hajnalára jellemző bizsergésnek, együvé tartozásnak, varázslatos tekinteteknek. Sokszor marad helyette az önámítás, önfeladás, önmegtagadás.

Nehéz, de nem lehetetlen...

A szerelem fenntartásához minden pillanatban az újdonságot, a gyönyörűséget kellene meglássuk-megéljük. E helyett beszivárog a tompultság és ami valaha izgalmas volt, mára unalommá alakult. Egyfajta pszichológiai és érzelmi letargia jelenik meg. S ha mindkét ember megadja magát ennek az öntudatlan tompulási folyamatnak, akkor a párkapcsolat felvállalt vége már csak idő kérdése.